Animal...
Férjemmel már kilenc éve éltünk együtt. Nem volt különösebb
szerelem ami összehozott bennünket, Inkább anyám befolyására mentem hozzá.
Alacsony, kis ember volt, szép se volt, de jó állással rendelkezett. Volt egy
háza is, szépen berendezve. Gyermekünk nem volt.
Hogy az min múlott? Tudja isten. Talán azon, hogy a nemi
életünk teljesen színtelen volt, talán az lehetett az oka. Kielégülést csak
akkor értem el az egész házasságom alatt, ha magam szereztem meg magamnak, a
saját kezemmel.
De azt is csak titokban, mert a férjem szerint, egy asszony aki
kéjt akar, az *****. Nekem megkellett elégednem azzal, hogy egyszer-kétszer egy
hónapban, mindig a reggeli órákban, odakúszott hozzám az ágyából, a hátam mögé.
Felturte a hálóingemet és úgy hátulról belém nyomta a kis ****át. Nem volt
nagyobb tíz centiméternél.
Elkezdett hevesen baszni, aztán, amint lespriccelt,
visszahúzódott. Ez pedig nekem jel volt arra, hogy felkelhetek és reggelit
készíthetek neki. Amint elment a munkába, leguggoltam a lavor fölé és kimostam
a pinámat.
Ha panaszkodtam, mindig a szomszédasszonyunkra hivatkozott a
férjem. Egy jóképu, nálam valamivel idosebb no volt Betty. Egyedül élt, nem
volt férje. Azt mondta, neki nem kell senki. - Látod - mondta a férjem, - o
megvan férfi nélkül, nem jajgat hogy nincs kielégülve. Vegyél példát róla!
Nem tudtam, hogyan tud Betty igy magányosan élni. És nem
értettem, hogyhogy nem fél egyedül. Hiszen a környék, ahol laktunk, nagyon
kihalt volt. Betty csak nevetett:
- Nem félek. Van egy házorzo kutyám, az széttépi azt, aki
engem bántani mer.
Tényleg, volt egy nagyon szép, fekete dán doggja. Akkora
volt mint egy borjú. Ha néha kétlábra állt a kerítésnél, nagyobb volt mint egy
ember. De nem hittem, hogy az a kutya ot megvédené. Olyan jámbor állat volt. Ha
néha átmentem Bettyhez egy kis tereferére, mindig odajött hozzám és az ölembe
hajtotta a fejét, én pedig vakargattam a füle tövét, ami szemmelláthatóan
tetszett neki. Betty mindig heccelt:
- Te, a Princ (úgy hívták a kutyát) szerelmes beléd! - amin
én természetesen csak nevetni tudtam.
Egyik reggel, miközben férjem éppen a ****át toszogatta
belém hátulról, hangos szirénázást hallottunk. Alighogy kihúzta a farkát
belolem, dörömböltek az ajtón. Egy mentoautó állt Betty háza elott s az ember
kért, menjek át Bettyhez. Kórházba kell szállítani ot, valószínuleg
vakbélgyulladása van, és kér, hogy azonnal jöjjek át hozzá.
Magmara kaptam valami ruhát és átmentem. Betty fájdalomtól
ertorzult arccal feküdt már a hordágyon, mellette állt Princ és nézte a nagy fekete
szemeivel. Betty megragadta a kezemet:
- Nancy, nagyon kérlek, vigyázz Princre míg a kórházban
vagyok. Gyere át hozzá minden nap és adjál neki ennivalót meg vizet. Meg fogom
neked hálálni. Biztos nem fog soká tartani, hamarosan itt leszek megint.
Megígértem neki, hogy mindent megteszek.
Mikor az autó elvitte Bettyt, Princ elkezdett szukölni.
Sírt. Megsajnáltam. Dehogy hagyom itt egyedül. Átviszem magunkhoz, akkor
legalább nem kell ide átjárkálnom hogy ellássam. És napközben nem leszek olyan
egyedül mindig.
Princ hagyta magát a pórázon vezetni. Hazaérve szabadon
engedtem, mert a kertünkbol a magas kerítés miatt úgysem tudott volna kiszökni.
De Princ nem akart egyedül az udvaron maradni. Hiányzott neki az asszonykája.
Midenüvé követett engem, még a konyhába, meg a szobába is, mint egy árnyék.
Kezdtem igazán megszeretni.
Míg a babot pucoltam az asztalnál, odajött hozzám és az
ölembe hajtotta a fejét. Rámosolyogtam, de eltóltam magamtól:
- Hagyj mos békében Princ, dolgom van. - De csak odajött
megint és megpróbálta az ölembe tenni a fejét.
Az asztal alól jövet közelített meg, és ahogy a fejét
felemelte, az orra a szoknyám alá került. Nevetnem kellett.
- Nem szégyelled magad te szemtelen? - szóltam rá nevetve.
Aztán felálltam hogy a tüzhelyhez menjek.
Amint ott tevékenykedtem, egyszer csak nyomást éreztem a
fenekem táján. Princ nyomta az orrát hozzám, és pontosan a fenekem vágatába
talált. Eltóltam magamtól, da csak odajött megint és próbálkozott. Csak amikor
erélyesen rákiáltottam, akkor hagyta abba a játékot.