A terasz
Mindig szerettem volna a lakásunkhoz egy teraszt. Ami a
fákkal, bokrokkal, virágokkal tarkított kertre néz. A teraszon a szokásos
bútorok lennének, de a legfontosabb darab, egy kétszemélyes nyugágy, matraccal,
pléddel…
Hogy mit látnánk a teraszról? Csupa színeset... Pirosat,
fehéret, rózsaszínt, és persze zöldet... Ráadásul mindezt arany fényben, hiszen
most, alkonyatkor a legszebb minden. Most nyugszik le a nap... Már kezd hűvös
lenni, de a látvány kárpótol mindenért. Imádok lenézni a kertre, a hívogató
gyepszőnyegre, a nyiladozó virágokra, a rengeteg tujára. Élvezni a csendet,
hallgatni és bámulni a veszekedő madarakat.
Meghívlak Téged is, hogy élvezzük együtt a csodát, az
életet… Gyorsan bújj ide mellém, meg ne fázz! Jó behúzódni a pléd alá, nyakig
felhúzni és odatartani az arcod a nap utolsó sugarainak. Szólj, ha fázol, majd
közelebb húzódom hozzád és melegítelek! Így azért kellemesebb, ugye?
A lenyugvó napkorong visszatükröződik szép szemeid
csillogásában. Ha mélyen a szemedbe nézek, megcsodálhatom az arany fényben
tündöklő világot. Bájos arcod, a gyémántként csillogó szemeid és az élettel,
energiával, vágyakkal teli ajkaid magukra vonják tekintetem. Ha így Rád nézek,
már meg is szűnt a körülöttünk lévő világ – bármilyen szép is, csak a szemed
tündöklését és az ajkaid sugárzását látom. Figyelmem teljesen lekötik, és nem
tudok velük betelni. Amikor önkéntelenül kinyílnak izgató ajkaid, végem van:
Hívogatásuknak nem tudok ellenállni. Ajkaimmal elmerülök bennük és már csak egy
kavargó érzelem tengert sejtek körülöttünk, ahogy összeolvad auránk…
Érzem az illatod és élvezem, ahogy kóstolgatod a számat.
Finoman, gyöngéden, lassan... Imádom... Jó érzés hozzád simulni, érezni, ahogy
átmelegszünk egymástól... Simogatod az arcom, én pedig belesimítom az enyémet a
tenyeredbe...
Mégis vissza kell térni ebbe a világba, mert ahogy
elhalmozol csókjaiddal a fizikai testem jelen akar lenni benne. Puha, nedves
ajkaiddal végigtapogatod az arcom, a szemeim, a nyakam, a tarkóm… A füleim különös
gyötrelmeknek vannak kitéve. A finom harapdálást nyelved kutakodása váltogatja.
Ettől egész testemben borzongani kezdek, szívem nem tudja leplezni érzéseit.
Nem tudom magamba fojtani tovább a mozdulatokat… Ölelésre nyújtom kezem és
belefeledkezek a hajlataidba és domborulataidba. De valami zavarja az
energia-áramlást… Mi ez? Ruhadarabok! Le velük! A hevületnek és egybeolvadásnak
így már semmi nem szab gátat… Megszűnik a tér és az idő. Új dimenzió nyílik… De
a test minduntalan visszahúz és követelőzik. Fel akar téged fedezni. Nem éri be
azzal, amit már eddig megismert, bármilyen csodálatos is az. Indítja a kezet az
ismeretlen felé. A melleid vonzanak, mint mágnes az ércet. Az imponáló méretek.
A puha, mégis feszes halmok megadóan veszik tudomásul a sorsukat. Csak büszke,
délceg, rügyező bimbók állnak ellen. De leküzdöm őket! Ajkaimmal, nyelvemmel,
ha kell a fogaimmal! De mégis gyengéden. Micsoda küzdelem…
A nyugalom, amit eddig éreztem, bizony lassan odavész...
Valami teljesen másnak adja át a helyét. Valami édesen forrónak, izgatónak. A
lélegzetem el-elakad, valami olyasféle éhség lesz rajtam úrrá, amit tudom, hogy
csak Te csillapíthatsz. Önkéntelenül is Neked feszítem a testem, hogy érezzem a
bőröd forróságát, és hogy a simogatásodból, a szádból minél többet kaphassak.
Libabőrök bújnak elő mindenemen. Közben persze én sem vagyok tétlen,
belecsókolok abba a hajlatba, ahol a nyakad a válladdal találkozik. Itt érezni
a legjobban a bőröd illatát, és a lassan egekbe szökő pulzusodat. Végighúzom a
nedves nyelvem a nyakadon, a csókokat pici harapásokkal fűszerezem, a kezem
pedig a nyakadtól a hasadon át a combodig simogat. Kínosan ügyelve arra, hogy a
legérzékenyebb pontodon ne érjek még hozzád, csak akkor, amikor szinte
könyörögni kezdesz érte. Bizony érzem, hogy Benned is magasra szökött a vágy,
hallom, ahogy nyöszörögsz, ezért megkönyörülök, és alig érintve végigsimogatom
virágzó kelyhedet…
De ez csak olaj a tűzre! Sikerült kiengedni a palackból a
szellemet. A maradék gátlást is feloldódott már bennem. Nem tart vissza semmi,
hogy birtokba vegyelek. Felfedezőútra kell indulnom, valami húz az ismeretlen
felé. Tántoríthatatlanul tartok a lankás tájakon, bársonyos utakon lefelé. Nehezemre esik elhagyni a kebleidet, de valami azt sugallja, hogy - Menj,
megéri! Finom, libabőrös hasadon időzöm… Megízlelek minden pontját. A köldököd
különösen tetszik nekem. De ahogy haladok lejjebb és lejjebb, hatalmába kerít
valami megmagyarázhatatlan vágy… Tovább, tovább…