Árpi és a kosaras lány...
Helló. Most Én, Árpi írok Nektek. Azt szeretném elmesélni, hogy vette el az a huncut Picur a szüzességemet.
Picur tényleg elég alacsonytermetű. Ő a szakközépiskola kosárlabdacsapatának egyik erőssége, és éppen ezért olyan feltűnő, hogy milyen picike. Egyébként egyáltalán nem csúnya, sőt, azt hiszem tökéletes a teste.
A lába izmos, de ez ebben a sportban természetes dolog. És nagyon elegánsan tud technikázni velük, az egyszer szent.
Én szorgalmasan kijárok a meccseikre, főleg, mióta ilyen nagy eredményeik vannak. Odaülök az első sorba, lengetem az iskola zászlaját, és rigmusokat fargagok, hogy bíztassam őket.
Ősszel történt, hogy megint kimentem egy elég jelentős mérkőzésre. A csapat remekül játszott. Már az első harmadban megvolt a negyven kosár. Akkora hepajt csaptunk nekik a nézőtéren, hogy már a rendezők is kezdtek furcsán nézni ránk.
Úgy elvertük az ellenfelet, mint a rongyot. Diadalmámorban úsztak a sárga-zöldek! Elsőként rohantam hátra gratulálni, Picurt kaptam először kézbe, sebesen átöleltem, és cuppanós puszit nyomtam a szájára. A többiek nevetni kezdtek, de jólesett nekik, hogy ennyire örülök.
Picur hamiskásan rámnevetett, és azt mondta, várjam meg, míg átöltözik. Aztán megszorította a kezem, és viszonozta a csókot. Úgy éreztem, mintha villám hasított volna belém. Hinni sem mertem, hogy ma megtörténhet velem a Csoda. Picur, hogy ezt megerősítse, még rám is kacsintott és eltűnt az öltözőben.
A Ligetbe már kéz a kézben érkeztünk. Picur vezetett, láthatóan ő már tudta, hová tartunk. Egy kiszolgált munkásbódéhoz érve se szó se beszéd belökött az ajtón, és amennyire lehetett, be is zárta mögöttünk.
A félhomály a beszűrődő bágyadt napfénnyel furcsa izgalmat ültetett el ágyékom körül. mmmmmmmh... Picur lehajolt, kigombolta a sliccemet, és oh... valami csodálatosat oboázott nekem.