Egy felejthetetlen családlátogatás
Az egyik falusi iskolában vagyok tanítónő. Még csak az első
évet nyomom a főiskola után. Alig párhónap ment el a tanévből, de máris úgy érezem,
mintha évek óta itt szarakodnék, s mintha nem is tizennyolc, hanem
száztizennyolc diákom lenne egyszerre. Így talán jobban megértitek, miért
menekülök előszeretettel egy férfi karjai közé… teljesen meztelenül. Mert ha a
– különben sok mindenre kapható – puncimat (minimum) egy lüktető, nagy hímtag
döngöli, hát, elszáll minden problémám!
Azon az estén családlátogatáson voltam. Időnként meg kell
tennem, bármennyire is unalmas tud lenni ez az egész. Ám azon a napon viszont,
egyáltalán nem volt unalmas!
- Hogy ízlik a kávé? – Klári, a csinos háziasszony velem
szemben ült és szélesen mosolygott. Velem egy idős lehetett. Úgy huszonhat,
esetleg huszonhét éves.
- Nem igazán szoktam kávézni – válaszoltam -, de ez most
jólesik. Fárasztó napom volt.
Elmeséltem nekik. Arról, hogy miként telik a napom abban az
anyaszomorító osztályban. A másodikos Petikéjükről is beszélgettünk.
Blabláztam, nagy vonalakban körülírtam, mennyire jó kis diák a Petike, s
igyezetem úgy tenni, mintha érdekelne a családlátogatás.
Ami hamarosan izgalmas fordulatot vett!
Attila, Klári férje, igazán jóképű fazon volt.
- Hozhatok még valamit inni? – kérdezte. Egy idő után ő is
csatlakozott a beszélgetéshez, de én közben már megfigyeltem, bár inkább
valósággal tanulmányoztam nagyszerű alakját. Mi-tagadás… megkívántam. Már annak
is örültem, hogy hozzám szólt.
- Igen, a Bikavér megfelel! – mondtam, miután felsorolta a
választékot.
Szeretem a jó borokat, de akkor olyan hangulatban voltam,
hogy azt a bort nem az íze miatt választottam.
A neve volt rám hatással. “BIKA! Igen, ez az ami kell
most…”, gondoltam, s máris egy emberes lőcsöt képzeltem a lábaim közé. Bika
kellett, de nem a vérére lett volna szükségem, hanem valami EGYÉB részére.